Mindig van tovább
Kedves Január...
Nem is tudom miről szólt nekem ez igazán. Vagy mint minden január, hogy megint elkezdem, na, most majd sikerül, mert január van, Úristen. És nem. És nincs tüzijáték a 2020-as januárom végén sem, és megint csalódtam.
A legfájóbb pont az, hogy van egy hely, ahol az összes rossz nem érdekel, mert ez más, ez már ÉN vagyok. És itt is két oldalról. Egy pár napja tudtam először megfogalmazni, amit érzek. Olyan, mintha rohannék, de oda lennék kötve valamihez. Rohanok, de meg sem mozdulok. Ő pedig tyúklépében is előbb ott van. És a célszalagot majd Ő szakítja át és a sok gratuláló kéz majd mind felé nyúl. Pedig én többet tettem. Mégis hátrébb vagyok. Szebb, vékonyabb, és amiért én rengeteget dolgozok, neki mind egyből megy. Hát megmondom őszintén nagyon szar. És január, az egyik oldal itt is fájt. Másik oldalról sok új ember, sok új mosoly, és rengeteg bizalom. Szeretem, és köszönöm, hogy szerethetem.
Január vége például a félévzárás. Igen, én voltam a hülye, igen, nem vagyok eléggé szorgalmas – bár ez nem vonatkozik mindenre – és megint elbasztam. Sikerült produkálnom életem legszarabb félévét, és itt mindenki megkérdezi, hogy „megbuktááál?” – NEM! De nem érdekelt. Nagyban közrejátszik ebben az is, hogy eldöntöttem mit akarok csinálni, hova akarok menni és tudom, hogy nem az érettségi pontok alapján vesznek fel, de akkor is. Hát kedves én, miért hagytad ezt magadnak?
De folytatom. Nem fogytam. Szerintem. Bár hálisten’ elromlott itthon a mérleg, én meg folyton ingázok… nem tudom. De belefáradtam, mert ideig-óráig van eredménye, aztán megint hízok, és megint fogyok, és ezt nem tudom már hova tenni. Egyébként tudod, mit mondanak az orvosok, akikhez küldtek? „Jó jó ez ilyen. Még úgyis fiatal vagy. Figyelned kell, és kész. Van ilyen, hogy ránézel egy palacsintára és hízol egy kilót. Genetika.” – (endokrinológus) hát nagyjából ez felért egy leszarommal. Mert én még gyerek vagyok. Köszi. Nem is lehetne ekkora a szám, ha azt mondhatná akárki, hogy nem vagyok elég kitartó fogyókúra téren. Én úgy gondolom, mindent megteszek. De néha kiborul a bili.
Azért a vesszőparipám ez annyira, mert egyrészt utálom, amit a tükörben látok, és meghatározza az életem sok szakaszát. Nyilván a színpadon is jobb egy vékony lány, nem? De. De igen. És… van egy másmilyen másik része. Csodálatos barátom van. Annyira csodálatos, hogy sosem volt csodálatos. Sosem volt tökéletes, mégis imádom. És tudom, hogy ez nem az a tiniszerelemmajdelmúlik fajta dolog, de na. Tudom, hogy szeret, tudom, látom, hogy elfogad, szereti, amilyen vagyok, DE. De lehetnék vékony, lehetne nagyobb a fenekem és tudnám még sorolni. És bár sosem éreztette velem ezt, én éreztetem magammal. A barátnőim mind azok a fajták, akik után kifolyik a nyál mindenki szájából. Akik csak a kinézetükkel képesek úgy sakkban tartani embereket, hogy basszus nem hiszem el. És bárki bármit mond, ez fontos. Hogy ne valaki legyek, hanem AZ a lány. A szép test hatalmat ad az ember kezébe. Legalább is úgy gondolom, de eddig a kezemben maximum önbizalomhiány van, más nem nagyon.
Szóval Január, új lehetőséget adtál, amivel úgy érzem, tudok élni. Új kihívásokat adtál, amiket le kell kűzdenem. Boldog pillanatokat adtál. Új fájdalmat adtál, új sebeket okoztál, és régieket téptél fel. Valaminek a kezdete, és valaminek a vége vagy. Esély vagy, mert most látom a legjobban, hogy ki kell békülnöm magammal, mert mindig van tovább. A lelkemet meg az életemet semmiért nem cserélném el soha, változtatni pedig meg kell tanulnom.