Érdekes, hogy amíg valóban nem csordul ki az a bizonyos pohár víz, képes vagyok azt hinni minden jó. Most minden kerek. Pedig nem egyik pillanatról a másikra szakad rám a fájdalom. Talán olyan, mint egy szép ruha. Elkezdek benne sétálni a célom felé. Végtelen az út, mert sok dolog vár rám. Rengeteg cél. Rengeteg álom. Egyszer futok, utána lassan sétálok, máskor pedig nevetve és mosolyogva táncolok az úton. Néha egy kicsit fúj a szél, néha hatalmas a vihar. Csak megyek és nem zavar, mert úgy érzem nem baj, most jó. Aztán jön a következő vihar. Egy nagy vihar, de nem túl nagy. Csak a ruhám most gyűrődik össze túlságosan. Annyira, hogy le akarom venni, és ordítani: „már elég volt”. Egyszerűen azt akarom mondani, hogy „nem kellenek célok, sosem érek majd oda”. És talán itt rontom el. Hogy csak állok az út szélén és sírok. Ordítok. Nem tudom pontosan, hogy működik, de egyik nap felkelek és tudom, hogy menni fog. Hogy Úristen, vasald már ki azt a rohadt ruhát, és indulj el. Ez az elhatározásaim időszaka. Amikor rohanok, és meglátom azt a napsugarat is, amit sötét felhők takarnak éppen. De nem érdekelnek a villámok. Egyszerűen mosolyogva veszem a lapot és várom az összes pillanatot. És aztán megint jön egy utolsó vihar. Megint jön a pánik és az elkeseredés, hogy nem hogy magamnak, másnak sem vagyok elég, másnak sem vagyok jó. Sokszor elég egy mosoly, hogy úrja hitet adjon és megint elindulok. Ezerszer. És tudom, hogy mindig egyel többször fogok kimászni. Mégis beleesek. Ilyenkor szoktam feltenni magamnak a kérdéseket.

„Miért?” „Ha én többet teszek, miért haladok kevesebbet?” „Ha szorgalmasabb vagyok, miért nem jutok előrébb?” „Ha nekem a szívem is benne van, miért az enyém törik össze?”

Nem lehet felesleges az a cél, amit fontosnak tartottam akkor, mikor sütött a nap. 

És hogy MIÉRT? Mert úgy gondolom, ha tiszta lelkiismerettel, őszintén és önazonosan élem a saját életemet, akkor megérdemlem, hogy elérjem az összes célomat.