Kedves 2020…

Februárban írtam a januárról. Azt írtam „új lehetőséget, kihívásokat adtál. Új fájdalmat, sebeket okoztál, és régieket téptél fel. Valaminek a kezdete, és valaminek a vége vagy. Esély vagy.”

Aztán bár már nagyon rég nem írtam (csak verset) és nem is olvasgattam a régieket, tegnap csak ültem a blogom felett, aminek minden szavában benne volt az írásakor érzett fájdalom és ugyanúgy csak folytak a könnyeim. Január, nehéz voltál, de köszönöm. Köszönöm 2020.

Alapvetően nem volt egy képkeretbe való év – világszempontból például. Sőt. Rengeteg akadály volt. Rengeteg félelem, és rengeteg kihívás. De kétség kívül olyan volt, mint eddig soha. És ilyenkor minden pillanat vagy átok, vagy csoda. De visszatekintve tudom, így kellett lennie mindennek.

Márciustól a karantén első napjától az utolsóig minden nap edzettem, lelkes voltam és örültem, mert ezredszerre is úgy gondoltam ez a tökéletes alkalom, nem lehet, hogy nem sikerül. Nem sikerült. A heteken keresztül tartó büszkeségem magam felé abban a másodpercben vált teljesen semmisé, mikor a karantén végén motiváltan mérlegre álltam és több kiló voltam, mint valaha. Szerintem annyira borzasztó volt az a pillanat és akkora csalódást éreztem, hogy soha nem fogom elfelejteni. Semmi nem érdekelt, csak hogy miért, hogyan és, hogy miért én és mit tegyek, mert akkorra már sokadszorra nem kaptam levegőt a sírástól.

Hálisten’ májustól belevágtam a hatezredik új dologba és végre működött. Nehéz, mert tényleg úgy gondolom, hogy bár hosszú még az út, büszke lehetek magamra, de ha látom sem tudom magam nem kilógónak érezni a csapatból, vagy nem legnagyobbnak érezni magam minden társaságban. Mert annyira fájt, hogy nem tudtam mást csak utálni magam – ami a lelkemet is megmérgezte. De nehéz magam kivenni arról a polcról ahova raktam. Most ezt tanulom. Hogy jobb lettem – úgy is, mint ember, - és ezt el kell tudnom fogadni. Nem lökhetem magam ezzel vissza a saját gödrömbe.

Ééés jeeee a tesóm idén végre vigyázott magáraaa. Nagyon szeretem, de sosem láttam még ennyire igazából érezni, mint idén. És már egyre jobban érzem azt is mennyire szeret engem a saját nyelvén. Igazából bele is szakad ebbe kicsit az ember szíve, mert Ő mindig fallal vette magát körül és akkora boldogságot és hálát érzek, mert a rossz dolgok ellenére hihetetlenül erős. Büszke vagyok, hogy Ő testvérem.

A közel legfontosabb idén, hogy Anya érezze, hogy nincs egyedül. Mert ennyire megtörve látni azt, aki nemcsak hogy a legfontosabb, a legnagyobb támogatóm, és a legjobb barátom annyira rossz, hogy megállás nélkül jár az agyam hogy hogyan segítsek, mert most nem én szorulok rá, most végre kezdek egyenesbe jönni, de bár átadhatnám az összes örömömet. A keserédes szituáció, hogy jobb a kapcsolatunk, mint bármikor. És jobb, mint kívánhatnám.

Mostanában egyre többet gondolkozom, mennyire jó lenne, ha a Mama meg a Papa látnának táncolni, megmondanák Anyának milyen Csodálatos ember, megismernék a Marcit és végre megfoghatnám a kezüket. (Tuti, hogy a Macskám is nagyon oda lenne értük.) Azt hittem, hogy múlik majd a hiányuk, de csak egyre erősebb és egyre inkább bánom az időt, amit nem a Papával töltöttem. Fáj és lelkiismeretfurdalásom van, mert nem mutattam eléggé, hogy mennyire szeretem. Nem voltam elég érett ahhoz, hogy jól cselekedjek. Önző voltam. Annyira szeretném elmondani Neki az összes dolgot, amit máshogy csinálnék, szeretném, ha tudná mennyire szerettem. Annyira szeretném jóvá tenni. Egyre inkább várom, hogy egyszer bekopogjanak, és azt mondják „csak nyaraltunk, kipihentük az elmúlt éveket”. De már nem jönnek.

Nagyon sok mindenre jöttem rá és nagyon sokat tanultam. Magamról és a kapcsolataimról is. Idén nagyon sok kitartást és önfegyelmet gyakoroltam, amiért büszke vagyok magamra, viszont még meg kell tanulnom, hogy nem baj, ha valami nem a tervek szerint alakul. Rávilágítottak, hogy ha rosszul vagyok másokat is bántok, és nagyon oda kell figyelnem mit mondok, mert sülhet el rosszul nem rosszindulatú szándék is. Megtanultam nem mindenért bocsánatot kérni a konfliktusok elkerülése miatt és elengedtem azokat, akiknek a közelsége nem adott, csak elvett.

Nehéz volt az év, de egyik este azon gondolkodtam mikor az ágyban fekve a Cica hozzám bújt, és ezért számvetést tartottam mennyire szerencsés vagyok, hogy most azon az úton vagyok, amin nagyon szeretnék lenni. Boldog vagyok és hálás. Az Anyukám egy Szuperhős a Testvérem egy Csoda, a Macskám az ölemben dorombol, szerelmes vagyok és tényleg úgy érzem a csapatom a második családom. Nem csak akkor, heti háromszor-négyszer. Minden nap számíthatok rájuk. Egyszerűen csak mosolygok, mert minden rendben van. Ha nincs, akkor megoldom. Megoldjuk. Hálás vagyok, mert nélkülünk nem csak nem lett volna szép, sokszor talán fel is adtam volna az évet. Izgatottan várom, hogy alakul napról napra a testem és végre már tudok mosolyogni a tükörben. És bár sokaktól eltávolodtam és teljesen biztos, hogy egy kezemen meg tudnám számolni hányszor buliztam az évben, egy kicsit sem bánom, mert...

Ők az a Otthonom.

Köszönöm 2020. Megígérem, hogy nem állok meg többet.