Nagyon sokat gondolkodtam mostanában. Nem azokról az átlagos dolgokról amikről minden nap, sőt nem is tudom igazából miről. Tulajdonképpen most jöttem rá igazán, hogy az ember lánya nem akkor ír amikor akar, hanem amikor kell. Amikor a szívének kell, amikor a lelkének kell. Amikor át kell adni valamit. Át lehet. Most jöttem rá, hogy az irodalomkönyvekben szereplő költők nem voltak boldogok, nem voltak teljesek. Egyik sem. A boldogágban nem osztozik talán annyira senki, megtartjuk magunknak. De a szomorúságot, magányt, kétségeket könnyekbe áztatva emeljük magasba. Mint egy hatalmas tüntetésen, mikor messze meglátunk valakit egy nagy táblával. Látjuk amit mutat, de nem látjuk ki Ő. Talán most én is ezt teszem. Osztozni akarok, vagy figyelmeztetni, nem tudom. De valamire most igazán ráébredtem. Minden túl van értékelve. Gondolkoztál már azon, hogy valójában miért? Nem tudom Neked mit miért, mert mindenkinek saját miértje van. De 16 évesen az őrületbe kerget a gondolat minden egyes nap, hogy hogyan szerzem meg a jogsim, a kocsim, lakásom, érettségim,aztán ott az egyetem, utána a munka, de félek. Tanuljak, de éljek, boldog legyek de tegyem a kötelességeimet. De miért vagyunk itt, ha nem lehetünk olyanok amilyenek akarunk. Nem tehetem amit akarok, nem lehetek amilyen lenni akarok. Nem lehetek más, de nem lehetek ugyanolyan sem. Ha a suliban nem vagyok szorgalmas, nem tanulok délután órákat, akkor rossz a megítélésem, pedig ez csak matek. Ettől nem derül ki, hogy ki vagyok én, hogy miben vagyok jó. De ha nem megy, akkor nem foglalkozhatok azzal amivel szeretnék, mert kell a matek egyetemen, bár nem kell majd a gyökvonás a munkámba. És akkor majd azzal kell foglalkoznom, amit nem szeretek? Ha nem lesz diplomám, nem értékelnek? Nem keresek elég pénzt, és nem lesz önálló jövőm? Félek attól, hogy mi lesz majd, de mégjobban félek attól, hogy az majd boldogságot fog-e okozni. Mert bár részben igaz, hogy rajtam múlik, de részben tudom, hogy milyen áron. Ez megrémiszt.

A sok stressz, amit a rohanó emberek szemében látok nap mint nap, a könnyek amiket a kocsi ablakán keresztül érzek én is. Pedig lehet, hogy Te ejtetted, lehet, hogy én is veled sírtam akkor. Sok az önzőség és rosszindulat ami talán esténként lopózik be a szobánkba, és vagy megfolyt, vagy elragad. A vágy, hogy elegek legyünk, de ne túl sokak, hogy szeressen minket mindenki akkor is, ha azt mondjuk nem érdekel. Azt mondjuk lepereg. Hazudunk magunknak, de nem szándékosan. Csak vigyázni szeretnénk a szívünkre, mikor legbelül nagyon fáj. Pedig szebb lenne máshogy élni. Segíteni, boldognak lenni. Többet mosolyogni, boldogságtól sírni. Kedveset mondani és őszintén szeretni. Már nem az számít amit tudunk, hanem amit nem. Kevesek vagyunk egy túlértékelt világban.

Pedig semmi nem kevesebb és semmi nem több mint Te. Az viszont, hogy hova jutunk mégsem azonos azzal, ahogyan élünk.

Mert mindent túlértékelünk.

Már semmi nem elég.

A szívet mégsem értékeljük igazán.