Egy teljesen 'átlagos' 16 éves lány vagyok, aki a végletek embere. Nagyon gyakran írok, már egészen kiskorom óta. Ami a lelekemet nyomja azt leírom és most úgy gondoltam nem csak magamnak írok tovább, hanem végre megosztom veletek is.

Már nagyon rég nem hagy nyugodni a gond(olat), hogy ezer féle módon más vagyok, mint a többiek. Soha nem is akartam beállni a sorba, vagy ha mégis, hát nem hosszú ideig. Nem szeretem, ha szürke kisegérként csak egy vagyok a sok közül, persze ez nem azt jelenti, hogy azt akarom, hogy minden szem rám figyeljen...sőt! Nem szeretek a középpontban lenni. Ha viszont mégis a rivaldafénybe kerülök, azt akarom, hogy többet lássanak bennem egy átlagos 16 éves lánynál. Nem vagyok szebb, okosabb, ügyesebb, de máshogy csillog a szemem, és kész. Vagy elhiszed, vagy nem… egy darabig bánt majd, aztán lepereg. De akkor is más vagyok. Addig nem gond ez, ha van egy hatalmas váram, benne minden tégla csak szép és jó tulajdonság, és mindenki ezt a várat csodálja… tudom-tudom, unalmas lenne. Néha mégis mindenki erre vágyik. Néha a beolvadásra, néha a kitűnésre. Néha az elfogult nyugodt szeretetre, néha meg a kalandokra. Mindig azt akarom, ami nincs. Vagy lehet bennem van a hiba.

Na, szóval a vár… a vár, ami mindenkinek van, és mindenki el akarja adni. Szívhatsz, te egy hete minden nap úgy mintha ellened lenne az élet, mégis mosolyogva állsz szembe mindenkivel és meggyőzöd a világot, hogy süt a nap miközben Te a sarokban zokogsz, mert beborult az ég. És bármennyire szakad majd az eső, hát most mondom Neked mindenki elhiszi majd, hogy mennyire ragyog az életed. Egyébként becsülöm, ha valaki ekkora színész. Vagyis mindenkit becsülök, mert mindenki előadja a tutit általában. Nekem ez (sem) megy. Mondjuk nem is nagyon igyekszem, hogy sikerüljön… pedig kellene, igen, tudom… kellene, de utálom, hogy mindenkinek olyan tökéletes az élete elvileg, mint egy rohadt tündérmese. Úgysem hiszem el. Ezt sem.

Az én váram körülbelül két naponta leomlik de ne aggódjatok, sokkal gyorsabban épül, mint másnak. Van mikor a két napból tizenkettő lesz, meg olyan is mikor csak két óra. Az is előfordul, hogy próbálom visszaépíteni a váramat, de egy tégla egyszerűen nincs meg és gőzöm sincs, mit tehetnék. Egyszerűen kétségbeesetten keresem, de... csak nincs meg a kis szemét… :) Akkor egy darabig csak ülök az omladozó váram mellett és gondolkozom, hogy mit csináljak. (Aztán Anya rám szól, hogy ne üljek a földöm, mert felfázom: D) Na de a végén azért csak felépül. Mindig lesznek rajta repedések, amik nem gyógyíthatók és tudom, hogy egyre több lesz belőlük, de majd megszokjuk a várat a repedéseivel együtt is és csendben nyugtázzuk: Ez van. Egyébként nehéz, hogy senki nem tud segíteni még ha akar sem. Mindenki csak a sajátját építheti, másét nem. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, de amúgy mindegy mit gondolunk, ez így működik.

Megint eltértem a tárgytól… az építészeti megoldásaimat félretéve: nem azért gondolom magam különlegesnek, mert jobb vagyok, hanem mert más. (Van, akitől legszívesebben megkérdezném; „deezthogyan? hogycsinálod?énisakaromííígy! És már csak arra is büszke vagyok, hogy ismerem, mert egy EMBER, akiről példát vehetne bárki… Aztán hány éves? Hát kábé 15). Úgy érzem, hogy nincs rá szükségem, hogy tucat legyek, hogy minden második szavam b*meg legyen azért mert az a trendi vagy, hogy rágyújtsak, mert ma menő. Pláne arra, hogy belépjek valahova ahol mindenki ugyan úgy van felöltözve, mint én. Nincs szükségem a tucatságra. Nyomot akarok hagyni. Az én váram tényleg nem az az aranyszegélyes bájjal megtöltött fajta… Igazából megmondom őszintén, a váram tele van negatív tulajdonságokkal - mint mindenki másé - csak én nem próbálom ezeket elrejteni. Én vagyok a rossz is. A rengeteg tégla, ami sok-sok könny, amit nem tudok visszatartani semmilyen helyzetben. A sok hiszti és bal lábbal kelés. A kapkodós ajtócsapkodás, a gyorsan fellángoló indulatok, amiket aztán teljen szívemmel bánok. A millió elnyomott pánik. Hogy annyira könnyen veszek zokon bármit. Hogy sokszor gondolom, hogy csak az én véleményem jó és gyakran a nagy hangom határokat nem sajnálva segít az igazságérzetemnek. Hogy nem titkolom el, ha valami annyira fáj, hogy úgy érzem, nem megy tovább, vagy annyira félek valamitől hogy beleőrülök. Hogy sokszor mindenkinek az agyára megyek pedig nem célom. De úgy gondolom, mindeközben én vagyok a jó is, akinek azért akkora az igazságérzete, mert többet lát valamiből, mint amennyit más hisz és minden erejével próbál változtatni a hirtelen idulatain. Aki annyira tud bízni, és gyorsan szeretni, hogy a könnyei jórészt fakadnak a pofára esés utáni űrből. A könnyeimet azért nem tudom sosem visszatartani, mert annyira szélsőségesek az érzelmeim, hogyha én szeretek, akkor mindent túlszárnyalóan érzem a szeretet, elmondhatatlanul, de ha bánt valami legalább ekkora fájdalommal élem át azt is. Nincs köztes út, nincs köztes megoldás. Én vagyok aki bánja amit tett, és próbál máskor jobban cselekedni és határozottan állítom, hogy hatalmas önkritikát tudok gyakorolni. Kitartó vagyok és céltudatos, bár gyakran meging a hitem emberekben, célokban. Én vagyok aki fél a jövőtől, de idegesítően várom azt. Én vagyok aki minden nap sír, mert fogyni akar és rohadtul nem elégedett magával, de nem tud és ez nem csak elkeseríti meg is ijeszti. Én vagyok az, aki állandóan vágyik a szeretetre és a megbecsülésre akkor is, ha van belőle és én vagyok az, aki nem mer – pedig menne neki. Én vagyok az, aki nem hisz magában és én vagyok az is aki hisz. Én vagyok az, aki bármit megtenne emberekért és a tiszteletükért. Aki az első sorban akar állni, de megérti miért áll az utolsóban. Aki tudja, hogy az élet igazságtalan, és néha gyűlöli, de egy pillanat alatt tudja imádni. Én vagyok a csillogás a szememben, a monoton hétköznapokban is, akkor is ha akár egy kis szellő lelök a hegy széléről, meg akkor is, ha egy ólomgolyónak sem sikerülne. Én vagyok aki tudja mit tett le az asztalra és tudja azt is mit szeretne még. Az vagyok aki tudja min kéne változtatnia.

Egyszerre vagyok minden. Egyszerre vagyok tűz és víz. Ez vagyok minden nap minden percben. Más, de ugyanaz. Egyszóval a végletek ember vagyok.

És talán ez mind, ez vagyok én.