"Ez egy papírváros. Nézd csak meg azokat a zsákutcákat, a magukba visszaforduló utakat, a házakat, amiket mintha csak azért építettek volna, hogy majd szétessenek. Az embereket, akik a papírházaikban élnek, és a jövőt tüzelik el, hogy melegen tartsák magukat."

Két világ van, ami annyira közel áll hozzám, hogy legszívesebben minden alkalommal mikor rájuk gondolok, mosolyogva sírnék. Régóta szerepel a terveim között az, hogy elköltözök. Nagy városokon gondolkodtam, rengeteg emberrel. Nem azt a világot álmodtam meg, ahol sétálok az utcán és mindenki rám mosolyog, a gyerekek csapatban bicikliznek az utcán, aztán befutnak a nagy kertesházukba sütiért. Csak megyek az utcán és nem érdekel senkit ki vagyok. Nem néz senki és nem ismer senki. Rengeteg az ember. Nem érdekes, hogy valaki fekete vagy fehér, hogy szemüveges vagy rózsaszín-e a haja. Nincs semmi furcsa abban az egyéniségben amit észrevesznek. Fülhallgatóval a fülükben, vagy a saját gondolataikba fulladva emberek százai jönnek el mellettem és vagy a metrólejáróban tűnnek el, vagy a taxin vesznek össze. Néhányan rohannak, mást nem érdekel mikor ér oda, ahová menni akar. Sokan kávét vesznek papírpohárban, a többiek a reggelizőkben ülnek. Mindenkit csak az érdekel mi van vele. Mi történik a világban, hogy van az akit szeret. De nem ítélkezik a rohanó emberek sokasága fölött. Csak nézi a tömeget a reggeliző nagy ablakából. Ha felnézek mindenhol irodaházakat meg felhőkarcolókat látok. Nagy ablakos kis lakásokat rengeteg pénzért. Benne kiskutyákat meg kismacskákat akik azt várják, mikor ér haza valaki, aki sétálni viszi Őket. Tűzlépcsős teraszok, egyforma lakások. Este ott főz valaki, reggel kapkodva kel fel egy órával később. De az Ő dolga. Ott sírnak, nevetnek, ezren meg ezren vannak és mégis mind egyedül. Mindenki annyira hasonló és annyira közel vannak egymáshoz, mégis mindenki más és mindenki csak egy. Valószínű soha nem látom újra Őket, nem ismerősek az arcok, holnap más lesz az, aki szembe jön velem, magára borítja a forró kávéját rohanás közben, fut a metró felé, taxit fog vagy békésen reggelizik. Csodálom ezt a magányt. Sosem vagyok egyedül, mégsem ismer senki. Itt minden idegen néz, de nem lát. Mindenki magát látja csak, a többiekről megfeledkezve és ez így jó.

És a papírvárosok. A papírvárosokat kartográfusok helyezték el véletlenszerűen a térképeken szerzői jogvédelmi indokból: hiszen, ha ez az általuk kitalált, fiktív település egy másik gyártó térképén is feltűnt, tudták, hogy azok az ő munkájukat másolták le. Szóval nem él ott  senki. Lehet ott éppen egy elhagyatott, üres ezer éves ház, de nem él ott senki. Ott van a térképen, de nem létezik. Van de nincs. Annyira felfoghatatlan dolog olyan helyre menni ami nem létezik. Követhetem a piros pöttyöt a GPS-en, ami aztán pittyeg, ha megérkeztem oda ami nincs. És a nemlétező papírváros lakossága már egy. Mert megérkeztem pedig nem volt soha.