Minden, ami én vagyok

Kedves Naplóm...

Az Én-Tisztelet

Tudom, hogy nem vagyok egyedül, ha azt mondom rengetegszer elfelejtem, hogy értékes, vagy szép vagyok. Napok telnek el úgy, hogy sírok a hiányosságaim vagy a tökéletlenségeim miatt. Rupi Kaur egyik könyvében van egy számomra nagyon fontos idézet: „Észreveszek mindent ami nincs nekem és úgy döntök szépnek találom”. Ezzel tudok azonosulni, mert mikor elmegyek a tükör előtt csak az jár a fejemben, hogy nincs lapos hasam, nincsenek kockáim, még mindig nem elég vékony a lábam, narancsbőrös a fenekem, a karomon ragyák vannak, a pattanásaim a hátamon a vállamon és a mellkasomon bár elmúltak a fogyás miatt, a helyük lehet, hogy mindig látszani fog. Az állkapcsom széles, a mellem sem egyforma és ha ez mind tökéletes lenne, akkor szép lennék én is. Egyszerűen szeretnék úgy kinézni mint Ő vagy Ő vagy Ő.

A helyzet sokat javult, de nem változott. Mármint a gyakorisága igen, de a tény nem. Elfelejtem, mennyire hálásnak kellene lennem. A sok heg a vállamon, a hátamon és a mellkasomon azt az utat mutatja meg, ahogy kitisztult a szervezetem. A narancsbőröm sokat javult a helyes táplálkozás miatt. A testem szépen kísérte a sok fogyást, nem lóg a bőröm és nem lett az eddiginél több stria rajta. A genetikailag nem tökéletes alkatom megtanít sokkal többet tenni mindenkinél, naponta többször edzeni és megmutatni a helyes irányt a céljaim elérésében. Meg fogom csinálni, és büszke leszek magamra. Nem lehet másképp.

De miután tegnap egész nap sírtam a kimerültségtől, ma úgy gondoltam suli és az itthoni edzésem után elpakolok, hajat mosok, gyertyákat gyújtok és megnyugszom. És itt tartok most. Ezt írom és gondolkozom. Mellettem alszik a Cica, a gyertyák égnek, megnyugodtam. Csak a csendben ülök a gondolataimmal és írok, mert szeretném megköszönni és összegezni milyen Csodálatosak vagyunk. Hálás vagyok, hogy olyan vagyok amilyen. Hogy a testem segít olyanná válni amilyen lenni akarok. Kívül-belül. Nem szeretnék más lenni. 'Ő vagy Ő vagy Ő' rendkívüliek, de én is az vagyok. Nem kell magam helyett másnak lennem. Bár még kétségtelenül sokat kell fejlődnöm az élet minden területén, tudom, hogy meg fogok bírkózni a kihívásokkal és megpróbáltatásokkal.

A testünk csodálatos. Minden kitűzött célomat együtt érjük el. Az agyam, aki eldönti, hogy menni fog és a testem, aki nem hagy cserben közben. De néha észre kell vennünk, hogy milyen csodálatos is ez a Törődés. És tisztelnünk kell magunkat úgy, ahogyan másokat is tisztelünk. Úgy, ahogyan Bennük is meglátjuk a szépet.

A Testünk Csoda és Neki köszönhetjük, hogy itt vagyunk.

2020 – a roppant hosszú évösszegzésem

Kedves 2020…

Februárban írtam a januárról. Azt írtam „új lehetőséget, kihívásokat adtál. Új fájdalmat, sebeket okoztál, és régieket téptél fel. Valaminek a kezdete, és valaminek a vége vagy. Esély vagy.”

Aztán bár már nagyon rég nem írtam (csak verset) és nem is olvasgattam a régieket, tegnap csak ültem a blogom felett, aminek minden szavában benne volt az írásakor érzett fájdalom és ugyanúgy csak folytak a könnyeim. Január, nehéz voltál, de köszönöm. Köszönöm 2020.

Alapvetően nem volt egy képkeretbe való év – világszempontból például. Sőt. Rengeteg akadály volt. Rengeteg félelem, és rengeteg kihívás. De kétség kívül olyan volt, mint eddig soha. És ilyenkor minden pillanat vagy átok, vagy csoda. De visszatekintve tudom, így kellett lennie mindennek.

Márciustól a karantén első napjától az utolsóig minden nap edzettem, lelkes voltam és örültem, mert ezredszerre is úgy gondoltam ez a tökéletes alkalom, nem lehet, hogy nem sikerül. Nem sikerült. A heteken keresztül tartó büszkeségem magam felé abban a másodpercben vált teljesen semmisé, mikor a karantén végén motiváltan mérlegre álltam és több kiló voltam, mint valaha. Szerintem annyira borzasztó volt az a pillanat és akkora csalódást éreztem, hogy soha nem fogom elfelejteni. Semmi nem érdekelt, csak hogy miért, hogyan és, hogy miért én és mit tegyek, mert akkorra már sokadszorra nem kaptam levegőt a sírástól.

Hálisten’ májustól belevágtam a hatezredik új dologba és végre működött. Nehéz, mert tényleg úgy gondolom, hogy bár hosszú még az út, büszke lehetek magamra, de ha látom sem tudom magam nem kilógónak érezni a csapatból, vagy nem legnagyobbnak érezni magam minden társaságban. Mert annyira fájt, hogy nem tudtam mást csak utálni magam – ami a lelkemet is megmérgezte. De nehéz magam kivenni arról a polcról ahova raktam. Most ezt tanulom. Hogy jobb lettem – úgy is, mint ember, - és ezt el kell tudnom fogadni. Nem lökhetem magam ezzel vissza a saját gödrömbe.

Ééés jeeee a tesóm idén végre vigyázott magáraaa. Nagyon szeretem, de sosem láttam még ennyire igazából érezni, mint idén. És már egyre jobban érzem azt is mennyire szeret engem a saját nyelvén. Igazából bele is szakad ebbe kicsit az ember szíve, mert Ő mindig fallal vette magát körül és akkora boldogságot és hálát érzek, mert a rossz dolgok ellenére hihetetlenül erős. Büszke vagyok, hogy Ő testvérem.

A közel legfontosabb idén, hogy Anya érezze, hogy nincs egyedül. Mert ennyire megtörve látni azt, aki nemcsak hogy a legfontosabb, a legnagyobb támogatóm, és a legjobb barátom annyira rossz, hogy megállás nélkül jár az agyam hogy hogyan segítsek, mert most nem én szorulok rá, most végre kezdek egyenesbe jönni, de bár átadhatnám az összes örömömet. A keserédes szituáció, hogy jobb a kapcsolatunk, mint bármikor. És jobb, mint kívánhatnám.

Mostanában egyre többet gondolkozom, mennyire jó lenne, ha a Mama meg a Papa látnának táncolni, megmondanák Anyának milyen Csodálatos ember, megismernék a Marcit és végre megfoghatnám a kezüket. (Tuti, hogy a Macskám is nagyon oda lenne értük.) Azt hittem, hogy múlik majd a hiányuk, de csak egyre erősebb és egyre inkább bánom az időt, amit nem a Papával töltöttem. Fáj és lelkiismeretfurdalásom van, mert nem mutattam eléggé, hogy mennyire szeretem. Nem voltam elég érett ahhoz, hogy jól cselekedjek. Önző voltam. Annyira szeretném elmondani Neki az összes dolgot, amit máshogy csinálnék, szeretném, ha tudná mennyire szerettem. Annyira szeretném jóvá tenni. Egyre inkább várom, hogy egyszer bekopogjanak, és azt mondják „csak nyaraltunk, kipihentük az elmúlt éveket”. De már nem jönnek.

Nagyon sok mindenre jöttem rá és nagyon sokat tanultam. Magamról és a kapcsolataimról is. Idén nagyon sok kitartást és önfegyelmet gyakoroltam, amiért büszke vagyok magamra, viszont még meg kell tanulnom, hogy nem baj, ha valami nem a tervek szerint alakul. Rávilágítottak, hogy ha rosszul vagyok másokat is bántok, és nagyon oda kell figyelnem mit mondok, mert sülhet el rosszul nem rosszindulatú szándék is. Megtanultam nem mindenért bocsánatot kérni a konfliktusok elkerülése miatt és elengedtem azokat, akiknek a közelsége nem adott, csak elvett.

Nehéz volt az év, de egyik este azon gondolkodtam mikor az ágyban fekve a Cica hozzám bújt, és ezért számvetést tartottam mennyire szerencsés vagyok, hogy most azon az úton vagyok, amin nagyon szeretnék lenni. Boldog vagyok és hálás. Az Anyukám egy Szuperhős a Testvérem egy Csoda, a Macskám az ölemben dorombol, szerelmes vagyok és tényleg úgy érzem a csapatom a második családom. Nem csak akkor, heti háromszor-négyszer. Minden nap számíthatok rájuk. Egyszerűen csak mosolygok, mert minden rendben van. Ha nincs, akkor megoldom. Megoldjuk. Hálás vagyok, mert nélkülünk nem csak nem lett volna szép, sokszor talán fel is adtam volna az évet. Izgatottan várom, hogy alakul napról napra a testem és végre már tudok mosolyogni a tükörben. És bár sokaktól eltávolodtam és teljesen biztos, hogy egy kezemen meg tudnám számolni hányszor buliztam az évben, egy kicsit sem bánom, mert...

Ők az a Otthonom.

 

Köszönöm 2020. Megígérem, hogy nem állok meg többet.

Ott lenni, ahol nem vagyok.

"Ez egy papírváros. Nézd csak meg azokat a zsákutcákat, a magukba visszaforduló utakat, a házakat, amiket mintha csak azért építettek volna, hogy majd szétessenek. Az embereket, akik a papírházaikban élnek, és a jövőt tüzelik el, hogy melegen tartsák magukat."

 

Két világ van, ami annyira közel áll hozzám, hogy legszívesebben minden alkalommal mikor rájuk gondolok, mosolyogva sírnék. Régóta szerepel a terveim között az, hogy elköltözök. Nagy városokon gondolkodtam, rengeteg emberrel. Nem azt a világot álmodtam meg, ahol sétálok az utcán és mindenki rám mosolyog, a gyerekek csapatban bicikliznek az utcán, aztán befutnak a nagy kertesházukba sütiért. Csak megyek az utcán és nem érdekel senkit ki vagyok. Nem néz senki és nem ismer senki. Rengeteg az ember. Nem érdekes, hogy valaki fekete vagy fehér, hogy szemüveges vagy rózsaszín-e a haja. Nincs semmi furcsa abban az egyéniségben amit észrevesznek. Fülhallgatóval a fülükben, vagy a saját gondolataikba fulladva emberek százai jönnek el mellettem és vagy a metrólejáróban tűnnek el, vagy a taxin vesznek össze. Néhányan rohannak, mást nem érdekel mikor ér oda, ahová menni akar. Sokan kávét vesznek papírpohárban, a többiek a reggelizőkben ülnek. Mindenkit csak az érdekel mi van vele. Mi történik a világban, hogy van az akit szeret. De nem ítélkezik a rohanó emberek sokasága fölött. Csak nézi a tömeget a reggeliző nagy ablakából. Ha felnézek mindenhol irodaházakat meg felhőkarcolókat látok. Nagy ablakos kis lakásokat rengeteg pénzért. Benne kiskutyákat meg kismacskákat akik azt várják, mikor ér haza valaki, aki sétálni viszi Őket. Tűzlépcsős teraszok, egyforma lakások. Este ott főz valaki, reggel kapkodva kel fel egy órával később. De az Ő dolga. Ott sírnak, nevetnek, ezren meg ezren vannak és mégis mind egyedül. Mindenki annyira hasonló és annyira közel vannak egymáshoz, mégis mindenki más és mindenki csak egy. Valószínű soha nem látom újra Őket, nem ismerősek az arcok, holnap más lesz az, aki szembe jön velem, magára borítja a forró kávéját rohanás közben, fut a metró felé, taxit fog vagy békésen reggelizik. Csodálom ezt a magányt. Sosem vagyok egyedül, mégsem ismer senki. Itt minden idegen néz, de nem lát. Mindenki magát látja csak, a többiekről megfeledkezve és ez így jó.

És a papírvárosok. A papírvárosokat kartográfusok helyezték el véletlenszerűen a térképeken szerzői jogvédelmi indokból: hiszen, ha ez az általuk kitalált, fiktív település egy másik gyártó térképén is feltűnt, tudták, hogy azok az ő munkájukat másolták le. Szóval nem él ott  senki. Lehet ott éppen egy elhagyatott, üres ezer éves ház, de nem él ott senki. Ott van a térképen, de nem létezik. Van de nincs. Annyira felfoghatatlan dolog olyan helyre menni ami nem létezik. Követhetem a piros pöttyöt a GPS-en, ami aztán pittyeg, ha megérkeztem oda ami nincs. És a nemlétező papírváros lakossága már egy. Mert megérkeztem pedig nem volt soha.

 

Hogy mi leszek, ha nagy leszek...?

Gondolom minden szülő azt akarja, hogy az Ő gyereke váltsa meg a világot. Az Ő gyereke aztán…. Az Ő gyereke vátlsa be minden nem beteljesült álmát és célját a szüleinek. Nah köszi, de nem.

Nem vagyok egy huuuh dekiráály tanuló, akinek mindent beszív az agya. Nehezen tanulok és lassan, és nem vagyok szuper zseni. Van magamhoz való eszem, de amit a suliban tanulunk...na az nem a legerősebb pontom. Legszebben szólva sem. Intelligens vagyok, jó gondolataim vannak, talpraesett vagyok, de nem szeretek tanulni és egyszerűen leszarom azt ami nem érdekel az iskolában. Siránkozok majd kicsit, hogy jajj ez csak kettes, de hosszabb távon nem mozgat meg nagyon a dolog. Ami érdekel, az úgyse kettes. Jó, itt sem minden fekete vagy fehér, van ami tényleg nem megy akkor sem, ha akarom. És jön a 87 millió „De megy, nem hiszem el, hogy nem!” – hát basszameg ne hidd el, de nem megy. Hívjunk fel egy rohadt angol tanárt, mert nem megy, nem is fog egyedül.

Ne lovagoljunk már rajta kérlek, hogy hatodikig 5-ös voltam matekból, eltelt már négy év. Anya, az kurvasok. Nem megy.

Hidd már el kérlek, hogy nem tudom megjegyezni, hát itt ülök órák óta és semmi.

Fogd fel, hogy nem én leszek a rák ellenszerének a feltalálója (bár tuti feltalálták már), és nem fogok még 5 évig ülni egy iskolában csak, hogy legyen egy diplomám, amiben majd az áll: „Gratulálunk, elpocsékoltál 5 évet az életedből, most keressél egy szakmát mert ebben nem fogsz dolgozni, az tuti. Egyébként szeretném Neked elmondani, hogy NEM jutnék el addig sem. Mert nem megy, ami nem érdekel, sok esetben pedig az sem aminek kellene.

Nem vagyok olyan okos, mint amennyire elvárod, sajnálom, de ÉN ez vagyok.

Nem leszek építész, nem leszek orvos.

Nagyon jó, hogy az XY már megint másik országban van, huuh de ügyes, és PQ is szuper amiért éppen itt meg ott dolgozik, hogy jövőre a legmenőbb külföldi egyetemre tudjon menni.

Ha legközelebb a fejemhez vágja valaki, hogy „Látod? Ez ide megy egyetemre az meg oda és azért megy megint másik országba, mert tud 3 nyelvet” én esküszöm kifutok a világból.

Sajnálom, hogy Anyukámnak nem vagyok olyan gyereke, akinek a bizonyítványát kirakhatja a falra keretben, meg az angol nyelvvizsgám tizedikben még mindig nincs sehol. (Na ezt bánom, rohadt nyögvenyelős, de igyekszem.) Szar lehet, hogy az „éééén okos kislányom” mégse olyan nagyon okos, meg nem egy szuper tanuló, és nem a legnagyobb boldogság meg cél a héten a kémia ötös. Jah, nem leszek osztályelső. Jah, nem fognak felvenni államira sosem, mert ahhoz tényleg olyannak kellene lennem aki vagy erre teszi az életét, vagy szerencsés és nagyon fog az agya (egyik sem vagyok), ééésakkorcsillagos ötösnek dícsérettel meg 95%-os emelt érettségivel (nyilván ez sarkos így). És nézd már reálisan. De ez nem baj, csak fogadj el kérlek.

Felelősségteljes vagyok, és vannak céljaim. Nem a legszebb, legcsillogóbb, legnagyratörőbb tervek, de izgatottan várom Őket, várom, hogy eljussak addig, és a terveimben látom magam. Dolgos tervek. Nem úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és nem úgy, ahogy Te csinálnád, ha visszapörgethetnéd az időt. Lesz diplomám ne aggódj, de majd abból amit én választok, amit én szeretnék. Én kűzdök meg harcolok majd érte, úgyis én dolgozom majd amíg össze nem gyűjtöm azt a rohadt sok pénzt az egyetemre. De majd én eldöntöm.

Már most magamra kellene vennem egy célt, aminek az elérésére nem is vágyom? Most tényleg?

Ja, és hogy mi leszek, ha nagy leszek? Hát terveim szerint...

BOLDOG

Mindig van tovább

Kedves Január...

Nem is tudom miről szólt nekem ez igazán. Vagy mint minden január, hogy megint elkezdem, na, most majd sikerül, mert január van, Úristen. És nem. És nincs tüzijáték a 2020-as januárom végén sem, és megint csalódtam.

A legfájóbb pont az, hogy van egy hely, ahol az összes rossz nem érdekel, mert ez más, ez már ÉN vagyok. És itt is két oldalról. Egy pár napja tudtam először megfogalmazni, amit érzek. Olyan, mintha rohannék, de oda lennék kötve valamihez. Rohanok, de meg sem mozdulok. Ő pedig tyúklépében is előbb ott van. És a célszalagot majd Ő szakítja át és a sok gratuláló kéz majd mind felé nyúl. Pedig én többet tettem. Mégis hátrébb vagyok. Szebb, vékonyabb, és amiért én rengeteget dolgozok, neki mind egyből megy. Hát megmondom őszintén nagyon szar. És január, az egyik oldal itt is fájt. Másik oldalról sok új ember, sok új mosoly, és rengeteg bizalom. Szeretem, és köszönöm, hogy szerethetem.

Január vége például a félévzárás. Igen, én voltam a hülye, igen, nem vagyok eléggé szorgalmas – bár ez nem vonatkozik mindenre – és megint elbasztam. Sikerült produkálnom életem legszarabb félévét, és itt mindenki megkérdezi, hogy „megbuktááál?” – NEM! De nem érdekelt. Nagyban közrejátszik ebben az is, hogy eldöntöttem mit akarok csinálni, hova akarok menni és tudom, hogy nem az érettségi pontok alapján vesznek fel, de akkor is. Hát kedves én, miért hagytad ezt magadnak?

De folytatom. Nem fogytam. Szerintem. Bár hálisten’ elromlott itthon a mérleg, én meg folyton ingázok… nem tudom. De belefáradtam, mert ideig-óráig van eredménye, aztán megint hízok, és megint fogyok, és ezt nem tudom már hova tenni. Egyébként tudod, mit mondanak az orvosok, akikhez küldtek? „Jó jó ez ilyen. Még úgyis fiatal vagy. Figyelned kell, és kész. Van ilyen, hogy ránézel egy palacsintára és hízol egy kilót. Genetika.” – (endokrinológus) hát nagyjából ez felért egy leszarommal. Mert én még gyerek vagyok. Köszi. Nem is lehetne ekkora a szám, ha azt mondhatná akárki, hogy nem vagyok elég kitartó fogyókúra téren. Én úgy gondolom, mindent megteszek. De néha kiborul a bili.

Azért a vesszőparipám ez annyira, mert egyrészt utálom, amit a tükörben látok, és meghatározza az életem sok szakaszát. Nyilván a színpadon is jobb egy vékony lány, nem? De. De igen. És… van egy másmilyen másik része. Csodálatos barátom van. Annyira csodálatos, hogy sosem volt csodálatos. Sosem volt tökéletes, mégis imádom. És tudom, hogy ez nem az a tiniszerelemmajdelmúlik fajta dolog, de na. Tudom, hogy szeret, tudom, látom, hogy elfogad, szereti, amilyen vagyok, DE. De lehetnék vékony, lehetne nagyobb a fenekem és tudnám még sorolni. És bár sosem éreztette velem ezt, én éreztetem magammal. A barátnőim mind azok a fajták, akik után kifolyik a nyál mindenki szájából. Akik csak a kinézetükkel képesek úgy sakkban tartani embereket, hogy basszus nem hiszem el. És bárki bármit mond, ez fontos. Hogy ne valaki legyek, hanem AZ a lány. A szép test hatalmat ad az ember kezébe. Legalább is úgy gondolom, de eddig a kezemben maximum önbizalomhiány van, más nem nagyon.

Szóval Január, új lehetőséget adtál, amivel úgy érzem, tudok élni. Új kihívásokat adtál, amiket le kell kűzdenem. Boldog pillanatokat adtál. Új fájdalmat adtál, új sebeket okoztál, és régieket téptél fel. Valaminek a kezdete, és valaminek a vége vagy. Esély vagy, mert most látom a legjobban, hogy ki kell békülnöm magammal, mert mindig van tovább. A lelkemet meg az életemet semmiért nem cserélném el soha, változtatni pedig meg kell tanulnom.

Meg kell tanulnom újra és újra ezer meg ezer dolgot, de szerencsére még nem késtem el felnőni.

Miért?

Érdekes, hogy amíg valóban nem csordul ki az a bizonyos pohár víz, képes vagyok azt hinni minden jó. Most minden kerek. Pedig nem egyik pillanatról a másikra szakad rám a fájdalom. Talán olyan, mint egy szép ruha. Elkezdek benne sétálni a célom felé. Végtelen az út, mert sok dolog vár rám. Rengeteg cél. Rengeteg álom. Egyszer futok, utána lassan sétálok, máskor pedig nevetve és mosolyogva táncolok az úton. Néha egy kicsit fúj a szél, néha hatalmas a vihar. Csak megyek és nem zavar, mert úgy érzem nem baj, most jó. Aztán jön a következő vihar. Egy nagy vihar, de nem túl nagy. Csak a ruhám most gyűrődik össze túlságosan. Annyira, hogy le akarom venni, és ordítani: „már elég volt”. Egyszerűen azt akarom mondani, hogy „nem kellenek célok, sosem érek majd oda”. És talán itt rontom el. Hogy csak állok az út szélén és sírok. Ordítok. Nem tudom pontosan, hogy működik, de egyik nap felkelek és tudom, hogy menni fog. Hogy Úristen, vasald már ki azt a rohadt ruhát, és indulj el. Ez az elhatározásaim időszaka. Amikor rohanok, és meglátom azt a napsugarat is, amit sötét felhők takarnak éppen. De nem érdekelnek a villámok. Egyszerűen mosolyogva veszem a lapot és várom az összes pillanatot. És aztán megint jön egy utolsó vihar. Megint jön a pánik és az elkeseredés, hogy nem hogy magamnak, másnak sem vagyok elég, másnak sem vagyok jó. Sokszor elég egy mosoly, hogy úrja hitet adjon és megint elindulok. Ezerszer. És tudom, hogy mindig egyel többször fogok kimászni. Mégis beleesek. Ilyenkor szoktam feltenni magamnak a kérdéseket.

„Miért?” „Ha én többet teszek, miért haladok kevesebbet?” „Ha szorgalmasabb vagyok, miért nem jutok előrébb?” „Ha nekem a szívem is benne van, miért az enyém törik össze?”

 

Nem azért, mert nem tudom megérteni. Nem azért van, mert nem fogom fel. De nem tudom feldolgozni. Nem tudok nyugodtan mosolyogni a kérdések helyett. Nem hiszem el, hogy van igazság. Nem értem a rendszert. Nem tudom, hogy van-e egyáltalán igazság, van-e rendszer? Rengeteget kell tanulnom. Nagyon sokat kell még gyakorolnom, hogyan kell kinyitnom az esernyőt mikor esik az eső.

 

Nem lehet felesleges az a cél, amit fontosnak tartottam akkor, mikor sütött a nap. 

 

És hogy MIÉRT? Mert úgy gondolom, ha tiszta lelkiismerettel, őszintén és önazonosan élem a saját életemet, akkor megérdemlem, hogy elérjem az összes célomat.

Túlértkelt Te

Nagyon sokat gondolkodtam mostanában. Nem azokról az átlagos dolgokról amikről minden nap, sőt nem is tudom igazából miről. Tulajdonképpen most jöttem rá igazán, hogy az ember lánya nem akkor ír amikor akar, hanem amikor kell. Amikor a szívének kell, amikor a lelkének kell. Amikor át kell adni valamit. Át lehet. Most jöttem rá, hogy az irodalomkönyvekben szereplő költők nem voltak boldogok, nem voltak teljesek. Egyik sem. A boldogágban nem osztozik talán annyira senki, megtartjuk magunknak. De a szomorúságot, magányt, kétségeket könnyekbe áztatva emeljük magasba. Mint egy hatalmas tüntetésen, mikor messze meglátunk valakit egy nagy táblával. Látjuk amit mutat, de nem látjuk ki Ő. Talán most én is ezt teszem. Osztozni akarok, vagy figyelmeztetni, nem tudom. De valamire most igazán ráébredtem. Minden túl van értékelve. Gondolkoztál már azon, hogy valójában miért? Nem tudom Neked mit miért, mert mindenkinek saját miértje van. De 16 évesen az őrületbe kerget a gondolat minden egyes nap, hogy hogyan szerzem meg a jogsim, a kocsim, lakásom, érettségim,aztán ott az egyetem, utána a munka, de félek. Tanuljak, de éljek, boldog legyek de tegyem a kötelességeimet. De miért vagyunk itt, ha nem lehetünk olyanok amilyenek akarunk. Nem tehetem amit akarok, nem lehetek amilyen lenni akarok. Nem lehetek más, de nem lehetek ugyanolyan sem. Ha a suliban nem vagyok szorgalmas, nem tanulok délután órákat, akkor rossz a megítélésem, pedig ez csak matek. Ettől nem derül ki, hogy ki vagyok én, hogy miben vagyok jó. De ha nem megy, akkor nem foglalkozhatok azzal amivel szeretnék, mert kell a matek egyetemen, bár nem kell majd a gyökvonás a munkámba. És akkor majd azzal kell foglalkoznom, amit nem szeretek? Ha nem lesz diplomám, nem értékelnek? Nem keresek elég pénzt, és nem lesz önálló jövőm? Félek attól, hogy mi lesz majd, de mégjobban félek attól, hogy az majd boldogságot fog-e okozni. Mert bár részben igaz, hogy rajtam múlik, de részben tudom, hogy milyen áron. Ez megrémiszt.

A sok stressz, amit a rohanó emberek szemében látok nap mint nap, a könnyek amiket a kocsi ablakán keresztül érzek én is. Pedig lehet, hogy Te ejtetted, lehet, hogy én is veled sírtam akkor. Sok az önzőség és rosszindulat ami talán esténként lopózik be a szobánkba, és vagy megfolyt, vagy elragad. A vágy, hogy elegek legyünk, de ne túl sokak, hogy szeressen minket mindenki akkor is, ha azt mondjuk nem érdekel. Azt mondjuk lepereg. Hazudunk magunknak, de nem szándékosan. Csak vigyázni szeretnénk a szívünkre, mikor legbelül nagyon fáj. Pedig szebb lenne máshogy élni. Segíteni, boldognak lenni. Többet mosolyogni, boldogságtól sírni. Kedveset mondani és őszintén szeretni. Már nem az számít amit tudunk, hanem amit nem. Kevesek vagyunk egy túlértékelt világban.
 

Pedig semmi nem kevesebb és semmi nem több mint Te. Az viszont, hogy hova jutunk mégsem azonos azzal, ahogyan élünk.

Mert mindent túlértékelünk.

Már semmi nem elég.

A szívet mégsem értékeljük igazán.

Egy 16 éves lány naplója

Minden, ami vagyok

Egy teljesen 'átlagos' 16 éves lány vagyok, aki a végletek embere. Nagyon gyakran írok, már egészen kiskorom óta. Ami a lelekemet nyomja azt leírom és most úgy gondoltam nem csak magamnak írok tovább, hanem végre megosztom veletek is.

 

Már nagyon rég nem hagy nyugodni a gond(olat), hogy ezer féle módon más vagyok, mint a többiek. Soha nem is akartam beállni a sorba, vagy ha mégis, hát nem hosszú ideig. Nem szeretem, ha szürke kisegérként csak egy vagyok a sok közül, persze ez nem azt jelenti, hogy azt akarom, hogy minden szem rám figyeljen...sőt! Nem szeretek a középpontban lenni. Ha viszont mégis a rivaldafénybe kerülök, azt akarom, hogy többet lássanak bennem egy átlagos 16 éves lánynál. Nem vagyok szebb, okosabb, ügyesebb, de máshogy csillog a szemem, és kész. Vagy elhiszed, vagy nem… egy darabig bánt majd, aztán lepereg. De akkor is más vagyok. Addig nem gond ez, ha van egy hatalmas váram, benne minden tégla csak szép és jó tulajdonság, és mindenki ezt a várat csodálja… tudom-tudom, unalmas lenne. Néha mégis mindenki erre vágyik. Néha a beolvadásra, néha a kitűnésre. Néha az elfogult nyugodt szeretetre, néha meg a kalandokra. Mindig azt akarom, ami nincs. Vagy lehet bennem van a hiba.

Na, szóval a vár… a vár, ami mindenkinek van, és mindenki el akarja adni. Szívhatsz, te egy hete minden nap úgy mintha ellened lenne az élet, mégis mosolyogva állsz szembe mindenkivel és meggyőzöd a világot, hogy süt a nap miközben Te a sarokban zokogsz, mert beborult az ég. És bármennyire szakad majd az eső, hát most mondom Neked mindenki elhiszi majd, hogy mennyire ragyog az életed. Egyébként becsülöm, ha valaki ekkora színész. Vagyis mindenkit becsülök, mert mindenki előadja a tutit általában. Nekem ez (sem) megy. Mondjuk nem is nagyon igyekszem, hogy sikerüljön… pedig kellene, igen, tudom… kellene, de utálom, hogy mindenkinek olyan tökéletes az élete elvileg, mint egy rohadt tündérmese. Úgysem hiszem el. Ezt sem.

Az én váram körülbelül két naponta leomlik de ne aggódjatok, sokkal gyorsabban épül, mint másnak. Van mikor a két napból tizenkettő lesz, meg olyan is mikor csak két óra. Az is előfordul, hogy próbálom visszaépíteni a váramat, de egy tégla egyszerűen nincs meg és gőzöm sincs, mit tehetnék. Egyszerűen kétségbeesetten keresem, de... csak nincs meg a kis szemét… :) Akkor egy darabig csak ülök az omladozó váram mellett és gondolkozom, hogy mit csináljak. (Aztán Anya rám szól, hogy ne üljek a földöm, mert felfázom: D) Na de a végén azért csak felépül. Mindig lesznek rajta repedések, amik nem gyógyíthatók és tudom, hogy egyre több lesz belőlük, de majd megszokjuk a várat a repedéseivel együtt is és csendben nyugtázzuk: Ez van. Egyébként nehéz, hogy senki nem tud segíteni még ha akar sem. Mindenki csak a sajátját építheti, másét nem. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, de amúgy mindegy mit gondolunk, ez így működik.

Megint eltértem a tárgytól… az építészeti megoldásaimat félretéve: nem azért gondolom magam különlegesnek, mert jobb vagyok, hanem mert más. (Van, akitől legszívesebben megkérdezném; „deezthogyan? hogycsinálod?énisakaromííígy! És már csak arra is büszke vagyok, hogy ismerem, mert egy EMBER, akiről példát vehetne bárki… Aztán hány éves? Hát kábé 15). Úgy érzem, hogy nincs rá szükségem, hogy tucat legyek, hogy minden második szavam b*meg legyen azért mert az a trendi vagy, hogy rágyújtsak, mert ma menő. Pláne arra, hogy belépjek valahova ahol mindenki ugyan úgy van felöltözve, mint én. Nincs szükségem a tucatságra. Nyomot akarok hagyni. Az én váram tényleg nem az az aranyszegélyes bájjal megtöltött fajta… Igazából megmondom őszintén, a váram tele van negatív tulajdonságokkal - mint mindenki másé - csak én nem próbálom ezeket elrejteni. Én vagyok a rossz is. A rengeteg tégla, ami sok-sok könny, amit nem tudok visszatartani semmilyen helyzetben. A sok hiszti és bal lábbal kelés. A kapkodós ajtócsapkodás, a gyorsan fellángoló indulatok, amiket aztán teljen szívemmel bánok. A millió elnyomott pánik. Hogy annyira könnyen veszek zokon bármit. Hogy sokszor gondolom, hogy csak az én véleményem jó és gyakran a nagy hangom határokat nem sajnálva segít az igazságérzetemnek. Hogy nem titkolom el, ha valami annyira fáj, hogy úgy érzem, nem megy tovább, vagy annyira félek valamitől hogy beleőrülök. Hogy sokszor mindenkinek az agyára megyek pedig nem célom. De úgy gondolom, mindeközben én vagyok a jó is, akinek azért akkora az igazságérzete, mert többet lát valamiből, mint amennyit más hisz és minden erejével próbál változtatni a hirtelen idulatain. Aki annyira tud bízni, és gyorsan szeretni, hogy a könnyei jórészt fakadnak a pofára esés utáni űrből. A könnyeimet azért nem tudom sosem visszatartani, mert annyira szélsőségesek az érzelmeim, hogyha én szeretek, akkor mindent túlszárnyalóan érzem a szeretet, elmondhatatlanul, de ha bánt valami legalább ekkora fájdalommal élem át azt is. Nincs köztes út, nincs köztes megoldás. Én vagyok aki bánja amit tett, és próbál máskor jobban cselekedni és határozottan állítom, hogy hatalmas önkritikát tudok gyakorolni. Kitartó vagyok és céltudatos, bár gyakran meging a hitem emberekben, célokban. Én vagyok aki fél a jövőtől, de idegesítően várom azt. Én vagyok aki minden nap sír, mert fogyni akar és rohadtul nem elégedett magával, de nem tud és ez nem csak elkeseríti meg is ijeszti. Én vagyok az, aki állandóan vágyik a szeretetre és a megbecsülésre akkor is, ha van belőle és én vagyok az, aki nem mer – pedig menne neki. Én vagyok az, aki nem hisz magában és én vagyok az is aki hisz. Én vagyok az, aki bármit megtenne emberekért és a tiszteletükért. Aki az első sorban akar állni, de megérti miért áll az utolsóban. Aki tudja, hogy az élet igazságtalan, és néha gyűlöli, de egy pillanat alatt tudja imádni. Én vagyok a csillogás a szememben, a monoton hétköznapokban is, akkor is ha akár egy kis szellő lelök a hegy széléről, meg akkor is, ha egy ólomgolyónak sem sikerülne. Én vagyok aki tudja mit tett le az asztalra és tudja azt is mit szeretne még. Az vagyok aki tudja min kéne változtatnia.

Egyszerre vagyok minden. Egyszerre vagyok tűz és víz. Ez vagyok minden nap minden percben. Más, de ugyanaz. Egyszóval a végletek ember vagyok.

És talán ez mind, ez vagyok én.

süti beállítások módosítása